A templom és a gyülekezet története

„Értünk, most élőkért sokat fáradoztak, munkálkodtak a mi eleink, mi is igyekeztünk munkálkodni a maradékért. Ti is azért, utánunk következő hitünk sorsosai, kiket mi, habár még nem születtetek is, szeretettel ölelünk, munkálkodjatok az utánatok következőkért, s igyekezzetek az igaz keresztény vallás terjesztése által nevelni nemzetünknek és az egész emberi nemzetnek boldogságát, melyre segítsen is titeket az örökkévaló Isten, ki Atya, Fiú, Szentlélek, kinek légyen dicséret, dicsőség, mindörökké. Ámen. – 1829. július 25.” (Részlet a toronygombban elhelyezett emlékirat zárógondolatából.)

A marosvásárhelyi Kistemplom szomszédságában a 16. századtól kezdve a szegények ellátását biztosító ispotály állt. A telket, amelyre a főépület, gazdasági épületek és egy sütőház épült, a hagyomány szerint egy Sásvári nevű személy adományozta a városnak. A sütőházat a 18. század elejéig oratóriumként (imaházként) is használták. Az ispotály szomszédságában a 18. század elején Kolozsvári Szőcs Dániel városbíró jóvoltából egy kis méretű fatemplom, majd harangláb és papilak épült. A templom nemcsak az ispotályban elhelyezett rászorulók lelki életét szolgálta, hanem a városnak ezen a részén lakók közül is sokan ide jártak. Az 1765-ös népszámlálás adatai szerint Marosvásárhelynek akkoriban 2418 református vallású lakosa volt, míg az 1827-es népszámlálás már 4401-et vett számba. Hat évtized alatt tehát a reformátusok száma csaknem megkétszereződött. A Szent Miklós utcai „új”, „felső” vagy „kisebb” templomot 1815-ben kezdték építeni a korábbi ispotály helyére, a fatemplom mellé, Sófalvi József „geometra” tervei alapján. Az alapkövet 1815. július 31-én, Székely Márton lelkész imádságát követően Borosnyai Lukáts László főgondnok és az Erdélyi Királyi Tábla újonnan kinevezett elnöke, gróf Kemény Sámuel helyezte el. A munkát irányító építőmester Schaffner Ignác kőművespallér volt.

Az építkezéshez szükséges pénz az egyházközség saját tőkéje mellett a hívek és a céhek adományaiból gyűlt össze. A templom építésére történő adakozások sokfélék voltak. Péterfi Károly lelkipásztor 1817-ben az általa e célra lefordított Oktávia című színdarab bevételeit (850 forint) adta az egyházközségnek. Teleki Sámuel kancellár 950 „Kis-Bibliát” adományozott eladás végett (1425 rénes forint értékben). 1818-ban elkészült a templom fedele, ám ugyanebben az évben az építkezés anyagi okok miatt leállt, és csak 1827-ben kezdődött újra, amikorra a befejezetlen templom helyenként már omladozni kezdett. Ez idő alatt tovább folytatódott a gyűjtés az építkezésre és a harangöntésre. Az adományok többnyire 20 krajcár és 1 forint között váltakoztak (1 forint = 60 krajcár). 1823-ban kerültek helyükre az ablakok, a következő évben elkészültek az ablakrostélyok is.

1827-ben újabb lendületet vettek a munkálatok, főként egy Nemes János nevű polgár adományának köszönhetően. Ebben az évben készítették el marosvásárhelyi asztalosok a mai napig használt barokk és klasszicizáló jellegű, deszkapadlóval ellátott padokat, a „superlátos székeket” (fedeles padok) és a három cserefa nagyajtót. Az újrakezdett építkezésnél adakozásban és szorgalomban kitűnt Jakab Dániel és Nemes János. Ez utóbbi 1828-ban egy 400 ezüstforintot érő négymázsás harangot is készíttetett (ekkor egy véka búza ára 1,20 forint, egy napszám 50 krajcár volt). 1827. december 2-án, advent első vasárnapján került sor az első istentiszteletre: „praedicálván benne leg elsöbben egyik pap Péterfi József”. A kántor és orgonista Intze Sámuel volt. Mindaddig a régi fatemplomot használták, amely az új templom elkészülte után is még egy ideig állt.

1828–29-ben folytatódtak a munkálatok. 1829-ben elkészült a torony és annak bádogfedele a csillaggal és aranyozott gombbal, melyet N. Körösi Szász András ácsmester helyezett fel július 25-én. Az alatta lévő árbócon kiképzett mélyedésbe pedig emlékiratot helyeztek el. Ugyanebben az évben a segesvári Gottschling Daniel megöntötte a ma is meglévő nyolcmázsás harangot, amelyhez az 1727-ben és 1774-ben készült kisebb harangok anyagát használta fel.1829 nyarán elkészült a feketére festett, aranyozott mutatós toronyóra is. 1830. szeptember 12-én került sor a templom felszentelésére. Az ünnepségen Bodola János püspök szolgált, a kollégium kórusa pedig ez alkalomra komponált éneket adott elő.

A harang beemelése a felújított toronyba 1930-ban.

A templom épületét és javait érintő gondok és károsodások korán jelentkeztek. 1837-ben a kisebbik harang megrepedt, 1843-ban az óra javításra szorult, 1847-ben pedig egy szélvihar következtében a fedél megrongálódott. 1848 tavaszán, a forradalmi eseményekhez kapcsolódóan a templomban több népgyűlést is tartottak. Május 20-án a városi tanács a Kistemplomban polgári gyűlést szervezett, melyet a gyülekezet elöljárói fenntartásokkal fogadtak a korábbi hasonló gyűléseken történt rongálások miatt. A forradalmi körülmények között 1849-ben a városi tanács korlátozta a harangozások számát és idejét. A Kistemplom 19. századi történetének talán legkritikusabb periódusa 1854 augusztusában kezdődött, amikor az osztrák katonai parancsnokság a templomot lefoglalta és egy ideig katonai kórházként használta. A következő év januárjában pedig a városi tanács közölte az egyházzal, hogy a templomot – a minoriták templomához hasonlóan – gabonaraktárként fogják használni. Az egyház csak 1856 márciusában kapta vissza a templomot, amit szeptember 5-én Bodola Sámuel püspök újból felszentelt. Ez alatt a másfél év alatt a gyülekezet a fából épült ispotálytemplomot használta. 1857-ben aztán az egyháztanács elhatározta ennek lebontását.

Ezt követően tovább bővült a templom bútorzata: 1867-ben Takácsy Ignác elkészítette az orgonát, 1868-ban pedig Szenkovics Miklósné Rákosi Katalin úrasztalt adományozott az egyháznak, amelyet először az ez évi pünkösdi úrvacsoránál használtak. 1875-ben általános felújítási munkálatokra került sor. Ebben az időszakban készítették el Szöllősi Sámuel és felesége, Demeter Rozália adományából a nyolcszögű szószéket és a fölötte lévő aranyozott szegélydíszes, urnás koronát. A renoválás alatt az istentiszteletek szüneteltek, majd néhány hónap múlva, 1875. augusztus 22-én kezdődtek újra.

A Kistemplom úrasztali készletét többnyire 17. századi ötvösmunkák alkotják. Úrvacsorai kannát özvegy Batizi Jánosné Homonnai Zsófia adományozott 1635-ben, keresztelőkanna gyanánt két ónkannát használtak. Kimondottan keresztelési célra Nagybaconi Baló Mátyásné Baksai Judit készíttetett aranyozott ezüstkancsót 1695-ben. A 18. században néhány, a nemesi gyűjtemények legértékesebb darabjai közé tartozó serleg mintegy évszázados világi használat után a marosvásárhelyi gyülekezet birtokába jutott. A 19. századot szintén a gyarapodás jellemezte, az új adományok mellett a régi ónedények újraöntésére is ekkor került sor.

A templom újabb felújítási munkálataira 1927–1930 között került sor Varga Ferenc vállalkozó vezetésével. Ezek alkalmával a Kistemplom külső jellege jelentős változáson ment át. Ekkor készült el a templomot körülzáró betonfal, de az archív felvételek tanúsága és a levéltári okmányok szerint ugyanekkor nyerte el külső, klasszicizáló neobarokk arculatát is. Az adományozók nevét a templom déli bejárata feletti díszes emléktábla őrzi. További javításokat végeztek 1959–61-ben, 1980–83-ban, 2001–2002-ben és 2008-tól.

A templom belső terének hossza 35 m, szélessége 13 m, magassága 9 m, a torony magassága 42 m, az ülőhelyek száma 700.

Dr. Berecki Sándor gondnok és Lakatos Péter lelkipásztor