Igét hirdet Furó Félix Lóránd  bákói (moldvai) szórványlelkész

Jeremiás Siralmai 3,19-26

Együtt megerősítjük, hogy Isten hűséges – ez a ma esti téma.

Első olvasatra, az a vers, amelyben megállapítja Jeremiás próféta, hogy „szeret az Isten, azért nincs még végünk”, nagyon szarkasztikusnak tűnhet. Arra gondolhatunk, hogy nagyon sokat szenvedett ember, poklokat megjárt ember mondhat ilyet, vagy talán még rosszabbat is. A Siralmak könyve nagyon sötét időkben keletkezett. Isten megengedte a népnek, hogy meglássa, milyen nélküle. Az ellenség teljesen feldúlta az országot, a templomot lerombolta, rengeteg embert megölt, másokat rabságba hurcolt. Rendetlenség, fejetlenség, pusztulás nyoma, temetetlen holttestek találhatók mindenfelé. Mindezt látja a próféta, mégis mindezek ellenére Isten megújuló szeretetét is látja. Nagy szomorúságában, mély lelki fájdalmában meglátja Istent. Jó, hogy nem fásult el, nem keményedett meg a szíve. Sokan élnek megkeményedett szívvel, reményvesztetten. Nem bízik az ilyen ember Istenben. De ha már elsírhatja szomorúságát, bánatát imában Istennek, ha pislákol benne a remény, akkor már hálát is adhat a máért és a reményteljes holnapért. Gondviselő urunkról szól az ige. Hogyne volna gondviselő, amikor úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen. Ezért van reménységünk, ezért bízhatunk benne. De el kell fogadni a próbatételeket és a bűn büntetését. Ugyanakkor megtapasztalhatjuk, hogy ha ezeket Istennel éljük meg, akkor erőt kapunk. Nem törünk meg semmilyen teher alatt. Isten láttatja, hogy nem ejti el ügyünket. Mondhatnák, hogy én mit tudok fiatalon a szenvedésekről. Csak azt mondhatom, hogy lehet háborogni, tüntetni Isten ellen, de Isten kezében van az életünk.

Jeremiást hallgatva, álljunk meg, tekintsünk életünkre, múltunkra, eleink, nemzetünk múltjára és gondoljuk meg, hogy vajon miért élünk még, ha nem Isten kegyelméért. Hála van a szívemben a templomért, amelybe járhattam, azokért, akik imádkozni tanítottak, a tanítókért, professzorokért, de a legfőképpen az Úr Jézus Krisztusért, aki engem megváltott. Isten hűséges és kegyelme megtart. Szeretete vesz körül életünk minden napján. A szerető szülő, ha megfeddi is gyermekét, de megbocsát neki. Isten azért, amiért kegyelmes, nem vak. Látja bűneinket és engedi, hogy következményei utolérjenek. Tanulnunk kell belőle, meg kell, hogy lássuk mit kell javítani életünkben. Ne a miérteken rágódjunk, hanem a „hogyan tovább” kérdésen gondolkozzunk. Jeremiás válaszol az utolsó versben: jó csendben várni az Úr szabadítására. Nem háborgok, nem tüntetek, hanem megadom magam az Úrnak. Kezébe teszem le az életemet, mert jó az Úr, szeretete soha meg nem szűnik. Ámen